Érkezések és indulások

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

0.-1. nap

2018. november 5. és 6.

Szerencsésen megérkeztünk. Utazásunk több szempontból is kalandos volt: utazás előtt derült ki, hogy az egyik, névre szóló ajándékokkal teli csomag véletlenül itthon maradt, így délelőtt még módosítani kellett a jegyünket, hogy 2 csomaggal tudjunk utazni. Majd a lisszaboni gép 1 órás késéssel indult, amikor 1,5 óránk volt a lisszaboni érkezés és a dakari indulás között. A „Last call”-ra odaértünk és az utolsók egyikeként felszálltunk. Majd Dakarban nyugodt lélekkel kitoltuk a csomagunkat a „semmi bevallanivalónk nincs” kijáraton. Igaz, kicsit gyanús volt, hogy mindenki a másik irányba állt sorba, de hát nekünk semmi bevallani valónk nem volt. A vámosok nem így gondolták. Visszazavartak a sor végére, igaz, mosolyogva… hiába no, 2 szőke… Tolmácsunk, sofőrünk, idegenvezetőnk Abdou várt ránk és már repültünk is a fél éve megnyitott vadonatúj, tücsökzenés reptérről, az újdonatúj autópályán a dakari Grand Yoff negyedbeli egyszerű szállásunkra. Ájult alvás következett, a sós-óceán-halszagú éjszakában, a nyitott ablakon át beszűrődő óceán hullámok keltette zajban, hajnali f4-kor… hogy aztán 5 kor a müezzin imára hívójára felébredjünk, majd 9 helyett 8-kor, mert a telefon órája nem váltott időzónát…

Ma 2 iskolát látogattunk meg a Grand Yoff negyedben, amelyekbe 8 gyerekünk jár. Mali után sosem értettük, hogy miért kerülnek a szenegáli iskolák kétszer annyiba, mint Maliban. Nos, ma megvilágosodtunk, több szempontból is. Egyrészt megértettük, hogy mit jelentenek a kódok: itt ugyanis az osztályok kódszámot kapnak, és nem azt, hogy első, második, harmadik stb., hanem CI, CP, CE1, CE2, CM1, CM2. Ráadásul a 6. osztálytól visszaszámolnak, úgy, mint 6,5,4,3… A 3. után itt is vizsga van, és aki ezen teljesít, az mehet tovább a középiskolába, 2, 1 és végzős, aminek a végén – akárcsak Maliban – kis érettségit tesznek. Szóval a Groupe Scolaire Ousossou nagy és jó iskola, az igazgatónő Mme Mbengue irányítja. Bemutatkoztunk, és legalább 2 órát beszélgettünk- Örömmel konstatáltuk, hogy kezdeti hűvös távolságtartása a beszélgetés során teljesen eltűnt és méltányolta ötleteinket egy lehetséges művészeti együttműködés kapcsán, igaz, a végső szót ebben férje, az iskola tulajdonosa mondja ki. Hangsúlyozta, hogy nagyon fontos, hogy a szülőkkel megértessük, hogy miért fontos, hogy a gyerekeket hagyják tanulni, ezt el is mondtuk minden családnál, ahova csak mentünk, úgy tűnik, átment az üzenet. Azt is megmondtuk, hogy akárcsak Maliban, itt is minimum 6-os és 12-es átlag kell a támogatáshoz (5-ös és az alatti, illetve 10-es átlag alatt buknak a diákok). Mme Mbengue nagyon helyeselte ezt a követelményt. Egyáltalán nem zsúfolt, maximum 30 fős osztályok vannak, a világi tantárgyak mellett arabul is tanulnak, hogy tudják olvasni a Koránt. A harmadik emeleten (!) pedig nagy számítógép terem fogadott, 15 terminállal, mindegyik előtt 2-2 gyerek ült- Már 4. osztálytól tanítanak nekik számítógépes ismereteket, először csak filmeket, zenéket tanulnak megnézni, majd a programokat használni, írni, gépelni, keresni. A kicsiknek pedig 3 éves kortól óvoda működik az udvaron 3 kisebb, kerek, afrikai jellegű kunyhóban. Afrikai mértékkel az iskola nagyon tiszta, még a folyóvízzel működő mellékhelyiségek is, melyeknek, igaz, ajtaja nincs. Le a kalappal, hogy külső segítség nélkül ez ilyen színvonalasan felépítették és működtetik. Ebbe az iskolába a két Mariama Camara, Babu Nying, Mamadou Babeng és Moudou Camara, Adamas Samba jár.

A másik iskola egy 12 éve működő, a keresztény egyház által működtetett iskola, a Cardial Hyainthe Thiandoum. Ide egy kislányunk, Awa Toure jár. Hatalmas, ötszintes iskola, rendezett iskola, több osztály is van egy-egy évfolyamon. Tiszta, nem zsúfolt, az udvaron sportpályákkal. Már 4. osztálytól angolt tanítanak, hatalmas informatikai terme van több mint 30 számítógéppel. Sajnos meglehetősen drága, még otthoni mércével is jó iskolának tűnik.

A délutáni családlátogatáson teljesen elvesztünk. Itt udvarok helyett többemeletes, szűk labirintusokban laknak családjaink, megszámlálhatatlan ember, gyerek, birka, kecske kavargott körülöttünk. A magas házak között a szokásos bokáig érő homok, legelésző állatok, focizó gyerekek, gyékényeken hajat fonó nők, árusok guggoltak, ültek az építési törmelékek, kecskéknek kidobott ételmaradékok, szemét, félig kész házak között. Beszéltünk minden szülővel, nagyszülővel, nagynénivel és nagybácsival, unokatestvérrel, báttyal, nővérrel… Munkaebédet kaptunk, nem volt mese, ennünk kellett. Együtt kanalaztunk a nagy közös tálból a család felnőtt férfi tagjaival a fűszeres kuszkuszt zöldséggel és szárított hallal, nagyon finom volt! Még a helyi spirituális gyógyítóval is megismerkedtünk, aki sokat mesélt munkájáról és elbeszélgetett belső, gyógyító angyalunkkal… De erről majd egy másik alkalommal, mert most leragad a szemünk… Még megesszük az ínycsiklandozó szenegáli „fatayat”, ami töltött, sült lángosnak tűnik és szintén isteni, és lepihenünk… ránk fér egy kis alvás…