Ma sem lustálkodunk

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

2018. november 8.

Eredetileg ezt a napot pihenésre és városnézésre szántuk… A tegnapi nap után erre esélyünk sem volt. Minden eddiginél korábban indultunk el a Via Via Dakarból, mely 3 éjjen át a szállásunk volt. Egészen hozzászoktunk már, hogy nincs melegvíz, és már annak is örültünk, ha egyáltalán folyt a csapból. De a Via Via egyszerű, tiszta és jó hangulatú kis hely a Grand Yoffban, máskor is jó lesz itt lakni.

Első megállónk a Yoff negyedbeli iskola volt, ahova a Ba lányok járnak. Az ikreket szétválasztották, az egyik 5., a másik 6. osztályba került, idősebb nővérével együtt. Sajnos azonban a 6. osztályosok nem teljesítenek jól, így elfogadtuk az iskolaigazgató ajánlatát, hogy tegyük őket vissza egy osztállyal, és így megalapozottan fognak jövőre a 6. osztálynak nekifutni. Az ötödikes kislány viszont briliánsan dolgozik, füzete tele van kiváló osztályzatokkal! Megbeszéltük az anyával és nagybácsival is, elmondtuk nekik, hogy sok kudarcélménytől kímélhetik meg így a lányokat, egyetértettek velünk és megígérték, hogy támogatni fogják a tanulásukat. Azért a nagybácsival, mert az apa már nem él, így a nagybácsi tartja el az anyát és a 12 gyereket. Az összes család közül a Ba család lakik a legnyomorúságosabb körülmények között. Mindenféle építési törmelékből, papundekliből, nejlonból összetákolt kalyibákban tengetik napjaikat, a lányok sokszor éhesen mennek iskolába, mert vagy a buszra telik, hogy eljussanak a suliba, vagy reggelire, de ekkor legalább 1 órát kell gyalogolniuk Dakar egyik fő útja mellett az iskoláig.

Dakarban úgy tűnik az iskolaigazgatók a Gueye családból kerülnek ki. Akárcsak tegnap a Yeumbeulben, a Yoff-beli iskolában is így hívják az igazgatót, magas, hófehér ruhájú, rikító sárga papucsú, tekintélyt parancsoló úriember, aki ellentmondást nem tűrően közli velünk, hogy ide nem lehet csak úgy beállítani, pontos időt kell meghatározni. Természetesen igaza van, de magunk sem tudtuk, hogy hogyan fog a programunk alakulni, így nem tudtunk időpontot mondani. Ráadásul pont ekkor érkezik a tegnapi Yeumbeul-i iskolából az egyik tanár az árva-félárva gyerekek bizonyítványaival, amit gyorsan le kell fotóznunk, úgyhogy a káosz kezd teljes lenni. Szerencsére hamar megenyhül, főleg miután dicsérjük az iskolát, melynek bejárata feletti felirat hirdeti, hogy a mai világban az angol és a számítástechnika nélkül nem lehet sikeresnek lenni és boldogulni. Az iskola valóban jónak tűni, jól felszerelt, tiszta, nagy számítógép teremmel. Háromnegyed óra múlva már annyira jóban leszünk, hogy közös fényképet kell készítenünk indulás előtt.

Ma még három családot látogatunk meg, ahonnan a gyerekeket a Művészet az Életért Programba szeretnék felvetetni. Járjuk a párás hőségben a kecskékkel, marhákkal, birkával, szeméttel, építési törmelékkel teli, 2 emeletes házakkal övezett keskeny utcákat – szinte minden ház előtt áll, hol elkerítve, hol megbéklyózva pár jószág. A meleg megáll a szűk utcákban, mindenhonnan főzés illata árad, lassan ebédidő van. A férfiak az utcán dolgoznak: az asztalos egy törött üvegcseréppel simítja az ágyvégnek szánt fadarabot, mire visszatérünk, már a csapokat csavarozza fel rá. A nők a lefedett tálakkal ülnek az utcán készételt árulva, de van, aki banánt, mandarint, homokban pörkölt mogyorót árul, mindenféle zöldségeket, a hagymahéjat a kecskéknek dobálva. A körülmények ellenére annyira nem élhetnek rosszul, mert gyakran látni kidobott ételmaradékot, ezt az állatok eszik meg. Egy utcában a birkákat fürdetik. Mint kiderül azért, mert az állatok az emberekkel laknak a házban, és hetente megfürdetik őket. Most már értem, hogy tegnap nem elhallás volt, amikor 2 kisfiú is azt mondta, hogy az ő házimunkája a birkák fürdetése…

Egy másfélszer 5 méteres boltban közel 1 órán át tart, amíg megvesszük a tankönyveket. Minden iskolában kaptunk egy listát, hogy kinek mire van szüksége. Szerencsére 3 ventilátor is üzemel, így nem pusztulunk meg a szűk lyukban. A tulaj nagyon boldog, megvan a heti bevétele, kapunk ajándékba egy csomó dolgot, ami még a listán volt, de nem vettük meg. Még azt is megmondja, hogy melyik csomaghoz rakjuk hozzá…

Fél háromra végzünk Dakarral, és irány a mai élvezet, a Retba-tó. Ha tavakról és a színükről beszélünk általában mindenkinek kék vagy zöld, vagy a Balaton szürkés-zöldes, smaragdos színe jut eszébe, és hacsak nem valami szennyeződés okozza, el sem tudja képzelni, hogy egy tó lila, rózsaszín, uram bocsáss, sötétvörös színű legyen. A 3 négyzetkilométer területű Retba-tó (Lac Rose, Rózsaszín-tó) a Zöld-foki félszigettől északra, Dakartól 35 kilométerre fekszik, régebben a Párizs-Dakar Rally végállomása volt. Nevét rózsaszín színéről kapta, amelyet a vízben élő, egyébként zöld színű Dunaliella salina alga okoz, amely karotint (béta-karotin) termel, hogy megvédje magát a Nap sugaraitól. A napszaktól függően a sötét rózsaszíntől a mélyvörös árnyalatig minden színt produkál. A rózsaszín szín a száraz évszakban a legintenzívebb, mikor sekély a tó. Magas sótartalma - amely másfélszer akkora, mint a Holt-tengeré - a felszínen lebegve tartja a fürdőzőket! Partján már a 70-es évek óta folyik a só kitermelés, a helyiek elsősorban a halak tartósításához használják. A férfiak a derékig érő vízben napi 6-8 órát dolgoznak. A tó fenekéről kaparják össze a hasznos ásványokat, melyeket a fából készült hajókba mernek, majd, amikor a hajó megtelik a part közelébe húznak, és vödrökbe, kosarakba mernek. A tóból a partra a megrakott kosarakat a nők hordják ki, fel egy sódomb tetejére. Ismét elgondolkodunk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nem ide, erre a munkára születtünk… Annak érdekében, hogy megóvják bőrüket a közel 40%-os sótartalmú vízben, testüket shea vajjal védik.

Késő délután érünk Salyba, az óceán partjára. Holnap itt 2 iskolát és 4 gyerek családját látogatjuk meg, egyik legtehetségesebb művészpalántánk, a táncos „Papa” lakik itt. Mbourban találkozunk a turistacsoporttal, amely az adományokat kihozta, köztük Papa támogatójával, aki holnap velünk jön megnézni az iskolát és találkozik Papa családjával is. Így aztán fél 11-ig csomagolunk… mind a 17 gyerek névre szóló ajándékot kap, vagy a támogatójától, vagy tőlünk a holnapi napon, amikor mindegyikük itt lesz, és kicsit elbeszélgetünk velünk. A káosz lassan letisztul, a nevek mellé kerül a pipa, a csomagok felcímkézve várják, hogy átadjuk őket boldog kis tulajdonosaiknak…

Holnap sem fogunk unatkozni…