A sors keze

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

Új kezdet, új remények

2018. november 7.

A mai napon semmi nem úgy történt, mint ahogy terveztük. Két iskola és öt kis művészpalánta meglátogatása volt a cél, tankönyvvásárlás és egy hangszeres táncos gyakorlás megtekintése… De, hát ahogy mondják, ember tervez… és a sors végez. Dakar Yeumbeul negyedében kezdtünk, ez a Grand Yoff negyednél lényegesen szegényebb, vidékiesebb környezet, kicsit a bamakói Sanfil nyomornegyedre hajaz. Az iskola előtt már éreztük, hogy ez valami nagyon jó kezdete lehet, még akkor is, ha ide csak 2 gyerekünk jár. Rögtön megértettük, hogy itt, a Cours Privée Bounsaid Ba iskolában miért kevesebb jóval a tandíj, mint a tegnapi színvonalasabb iskolákban. Egy szűk sötét folyosóról egy építési törmelékkel teli udvarra értünk, Mint később megtudtuk 3 új tanterem épül az udvar végén, amelyekből majd idővel számítógép terem és könyvtárterem lesz. Igen, jól hallottuk, nem a mi ötletünk volt, megérett rá az igény, és készek voltak már erre a célra beruházni, fejleszteni. A gyerekek itt már egészen érettségéig tanulnak. Nem nagy iskola, összesen 158 gyerek jár most ide, elsőtől érettségiig, 85 alsós, 59 felsős és 14 középiskolás van. A kis létszámú osztályokban a gyerekekre jobban tudnak figyelni, jól tanulnak a gyerekek. Megkeressük a másodikos Alag Omart és a harmadikos Oumou-t, üdvözölnek kedvesen a csinos ruhás tanárok, majd leülünk a gazdasági irodába beszélgetni. Gueye úr, az iskolaigazgató alapította az iskolát 1985-ben, mert segíteni akart a szegény, félárva-árva gyerekeknek, hogy tudjanak iskolába járni. Maga is félárva volt, de szerencséjének köszönhetően tanár lett belőle. Amióta megnyílt az iskola, padjaiból már kikerült egy angol tanár, aki ma itt tanít, egy mérnök és egy orvos is. Ezért is tartja, amennyire lehet, alacsonyan a tandíjat, hogy minél többen tudjanak járni. De a fizetés így is gond, éppen egy anyuka van ott, hogy segítséget kérjen, mert fizetési gondja van. Az iskolában sok az árva gyerek, meséli, akiknek segítségre lenne szükségünk, tudunk-e segíteni. Összenézünk, majd elmeséljük, hogy nálunk nem segélyosztás van, hanem tandíjat fizetünk fejlődését, jó bizonyítványért cserébe. Csak olyan gyereket tudunk támogatni, aki akar tanulni és tehetséges, ha nem tanul, kikerül a programból. Tetszik, amit hallanak, és hamarosan bizonyítványok hevernek előttünk, csak hogy megértsük, hogy biztosak legyünk benne, hogy értjük egymást. Végül megegyezünk, hogy elmegyünk családlátogtásra, de visszajövünk, és addigra ő kiválaszt 10 árvát, aki megfelel a követelményeknek. Igaz, a családokat most nem tudjuk végiglátogatni, de majd beszélgetünk a gyerekekkel, meglátjuk, mi sül ki belőle.

Oumou családja kezdetben a szokásos bizalmatlansággal fogad, de a hangulat hamar feloldódik. Igen, engedik Oumou-nak, hogy tanuljon, már értik, mit akarunk és támogatják ebben a kislányt, most már értik, milyen fantasztikus esélyt kapott az élettől. Amikor engedélyt kérünk, hogy pénteken elvihessük a tengerparti showra, ahol fellépnek a gyerekek, már boldogan engedik el velünk. Kedélyesen fényképezzük a család, az udvar lakóit majd visszatérünk térdig porosan-homokosan a szemétdombok, legelésző birkák, kecsék, koromfekete füstöt okádó ki tudja hány éves tiri-tarka kisbuszok, lovaskordék között az iskolába. Az udvaron már várnak a kis gyerkőcök, kapunk egy kézzel írt listát, amin még az is rajta van, hogy melyik szülő halt meg. Abdou, segítők, tolmácsunk, sofőrünk beül velem az udvar közepére kitett székre és nekifutunk a kérdezősködésnek. Nagy meglepetésére, de az enyémre is a gyerekek sokat beszélnek, kezdetben szégyenlősen, majd lassan feloldódva és mire a „mit szeretnél ajándékba” kérdéshez érünk, már széles mosollyal válaszol mindegyik. Pedig nem egyszerű a sorsuk. Van, ki teljesen árva, őt 3 testvérével a nagymama tartja el, aki minden egyes nap a piacon koldul ételt a családnak. Többeket az elhunyt apuka családja tartja el, vagy az anyuka családja, nagynénik, nagybácsik, idősebb fiútestvérek. Egyértelműen Barcelona drukkerek vesznek körbe, Messi az isten, többen fociznak helyi csapatokban, de azért a szenegáli „Teranga Oroszlánjai”, azaz a nemzeti válogatott is labdába rúg. De van itt orvospalánta is, aki könyveket és „elegáns ruhát” kér, bármi is legyen az. A cipő és a focilabda is sláger, akárcsak a baba, a szép szoknya és a bicikli. Türelmesen, csendben várnak sorukra, illedelmesen ülnek a padon az árnyékban, mint a kis verebek…

Alag családja bent él a dzsumbujban, egy szép nagy rendezett udvarban. Az apa valaha művész volt, sokfelé turnézott a világban, de ma már elég idős, sok a gyerek, két kislány van, akiket anyuka szeretne iskolába járatni. Elénk áll és kéri, segítsünk. Tanulni fognak, garantálja. Határozott fellépését látva el is hisszük neki. Úgyhogy akkor legyen „egy tucat”, felvesszük a 6 és 8 éves kislányokat a születendő új szenegáli gyerektámogatási programba…

Mire visszaérünk a Grand Yoff-ba már vár a Camara Ballet. Mindig tudtuk, hogy művészpalántáink tehetségesek, de amit látunk, attól leesik az állunk! Adama, a dobos, egy vállig érő mosolygós kisfiú, dobbal a kezében egy energiát sugárzó felnőtt férfi lesz! Babeng és Modou fantasztikus táncos, úgy mozognak, mint a villám. Amikor együtt dobolnak, olyan örömzenét kapunk, hogy minden fáradtságunk egy pillanat alatt tűnik el! Újult erővel indulunk el jól megérdemelt vacsoránkra, Afrika legnyugatibb pontjára egy jó tengeri herkentyűs étterembe… ez egy nagyon jó, igaz, fárasztó nap volt…