Könnyek, mosolyok

Szerző: 
Gyurácz Andrea
magyar

2018. november 9.

Küzdelmesen indult napunk, bár a reggelit megvidámította Idou, új barátunk, aki odacsúsztatta nekünk a telefonszámát, elkérte a miénket és rögtön küldött magáról 15 fényképet. Szegénynek nem volt szerencséje, mert roppant idegesek voltunk a reggeli blog miatt, az Internet nem akart dolgozni, minket pedig várt az Ózon TV stábja és Ibolya a másik hotelben, mert csatlakoztak hozzánk a mai napon. Ibolya Papa támogatója, és eddig az Utazz Afrikába Utazási Iroda túrájával járta az országot, de ma velünk jött megnézni, hogy hol tanul és hol él a támogatottja.

Már kora reggel rekkenő hőség volt, amikor megalkudunk egy taxissal és nekivágtunk két autóval hatan a közel 400.000 lakosú Mbournak. Egy belga alapítvány által működtetett iskolában kezdtünk, amely Mbour szélén, mindentől távol, egy tehénlegelő szomszédságában épült meg. A gyerekeket minden nap iskolabusz szállítja ide reggel és viszi haza délután négykor. Ebédet is kapnak. Ide 2 támogatottunk jár, és ide járt Papa is, akit nem tudtuk miért, de eltanácsoltak az iskolából. Mint kiderül nem véletlenül: Papa sajnos lusta volt, megbukott, és mivel nem látták benne a tanulni akarást, eltanácsolták. Szegény Ibolya nagyon elszomorodik, érthető, hiszen Papa nagyon a szívéhez nőtt az elmúlt évek alatt. Mivel szeretne neki még egy esélyt adni, ezért kéri, hogy ne tegyük ki a programból, majd ő példát statuál és beszél a fejével. Ekkor derül ki, hogy Papa tabletet kapott volna ajándékba, de már nem kapja meg… A két Les Cajoutierben tanuló kis diákunk, az elsős Mariama és a másodikos Elhadji Baba Galle kiválóan teljesít, az osztály legjobbjai között vannak! Nagyon megdicsérjük őket, és megígérjük, hogy ha jól tanulnak, akkor kapnak mindig „pötikadót” azaz kis ajándékot. Az iskola tiszta, jól szervezett, jól menedzselt. Óvodás kortól a 6. osztály végéig járnak ide a gyerekek. Az iskola a 11. legjobb lett Mbourt és környékén, de az ambiciózus tanári kar azt űzte ki célul, hogy a legjobbak legyenek. Az országban egyedülálló képzést nyújtanak süket gyerekeknek, megtanítják őket írni, olvasni, számolni és valami szakmát is tanítanak nekik. Fogyatékosként Afrikában ugyanis semmilyen jövőjük nem lenne. Még elbeszélgetünk arról, hogy a szülőket is oktatni kell az oktatás fontosságáról, majd a már 41 °C hőségben továbbállunk a másik iskolába. A szokásos udvariassági körök lerovása után meglátogatjuk Papát és testvérét Ousmane-t. , Papa mikor meglátja Ibolyát, még szélesen mosolyog.. aztán mikor megnézzük a füzetét a mosoly eltűnik, és látszik rajta, hogy most nagyon szeretne valahol máshol lenni… a füzete ugyanis tele van elégtelen jegyekkel. Ousmane szerencsére jól tanul, vele nincs gond. Az igazgatóval még eltárgyalunk jövőbeli terveiről, az IT teremről és könyvtárteremről, majd abban maradunk, hogy most sajnos sietnünk kell, de írjon nekünk mailt és ’Inchallah’ majd meglátjuk.

Mire Papa családjához érünk, már otthon van. Érzi, hogy baj van, csendben ül a sarokban, bátyja háta mögé elbújva. Elmondjuk neki, és édesanyjának, hogy csak Ibolyának köszönheti, hogy a programban marad. Ibolya pedig előadja, hogy ő bizony hozott egy tabletet, de ez a tablet most visszamegy Magyarországra és addig ott is marad, amíg Papa nem lesz jó tanuló… ennél megsemmisítőbbet nem is mondhatna, Papa láthatóan romokban van… reméljük, hogy tanul a leckéből….

Gyors munkaebéd a családdal, rizses hal, és már rohanunk is vissza a szállodába, ugyanis megérkeztek a gyerekek Dakarból. Sokuk most látja először a tengert… Útközben még meg akarjuk venni a hiányzó könyveket, de péntek lévén zárva a bolt, majd 3 után lesz nyitva, most mindenki imádkozni ment. Közben hívnak, hogy éhesek a gyerekeke, mondjuk, vigyék el őket valami helyi kifőzdébe, jövünk.  Veszünk üdítőket, odavisszük az étterembe. Jó érzés, hogy amikor meglátják, már mondják a nevünket is!

Ebéd után elbeszélgetünk velük. Elmondjuk, hogy ki vagyunk, mik vagyunk, és hogy miért fontos, hogy jól tanuljanak. Hiszen nem elég, ha valaki jó dobos, ha nem tud nyelveket beszélni, és nem tudja menedzselni magát az életben, nem tud számolni. Abdou dörgedelmes szógörgeteget zúdít rájuk, nekünk szinte szólnunk sem kell, már tudja, mit kell mondani, nagy kincs, hogy van nekünk! Amikor elmondjuk, hogy mi bizony 17 évig tanultunk, leesik az álluk, úgy néznek ránk mint egy csodára. Elmondjuk, hogy ne higgyék, hogy a ’tubabnak’ a bőre alatt is pénz van: mi nagyon sokat tanultunk és dolgoztuk, ezért tudunk most itt lenni és segíteni nekik, és azt szeretnénk, ha egyszer belőlük is ’tubab’ lenne, aki jól él, és biztos foglalkozása, jövője van. Úgy tűnik, megértették, és amikor megkérjük őket, hogy rajzoljanak-írjanak valamit a támogatójuknak lázasan vetik magukat a kikészített papírra. Még szólunk, hogy ne tegyék el a ceruzákat, tollakat, mindenki kap majd csomagot, amiben lesz, majd otthagyjuk őket dolgozni, mi pedig visszaindulunk a piac dzsumbujába tankönyvet vásárolni Papának és Ousmane-nak. Mire visszaérünk, példás rend fogad, a rajzok szépen összerendezve, a színes ceruzák a dobozban, a tollak hiánytalanul mellettük. Amikor leülök melléjük végignézni, ki mit rajzolt, izgatottan állnak körbe, hogy hogyan tetszik. Van aki 2 rajzot csinált, egyet a támogatónak, egyet nekünk. Adama, az én dobos kis „szerelmem” nekem is csinál egy rajzot „szeretlek Andrea” felirattal… hát teljesen levesz a lábamról, még csak 12 éves, a jó Isten mentse meg tőle a majd a nőket!

Egyenként elbeszélgetünk mindegyikkel, mit szeret csinálni, mit segít otthon, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, mit szeretne ajándékba kapni a támogatójától, írjuk a listákat, lábméreteket egészen addig, amíg el nem kezdődik a show. És látva őket, látva a produkciójukat egészen biztosan tudjuk, hogy valami csoda dolognak lehetünk a részei! Annyira ügyesek, annyit fejlődtek az első, esetlen kis videók óta, hogy csak kapkodjuk a fejünket. És aztán valóban egy kis csoda történik, először fel sem fogjuk: úgy veszi át Adama, Moudou és Babeng a dobszólót a felnőttektől, hogy észre sem vesszük a váltást, a felnőttek eltűnnek a színpadról és már csak ők vannak, a „gyerekeink”: tüzet okádnak, gúlában táncolnak, tökedényen ugrálnak, szaltóznak flikkeznek… Nem akarjuk, hogy vége legyen…

A nap lezárásaként még átadjuk az ajándékokat, amiket a támogatók küldtek, vagy mi állítottunk össze a számukra egyéb adományokból. Nagy a boldogság, még beállunk egy búcsú csoportképre és indulnak vissza Dakarba, késő éjjel érnek haza és holnap suli van, talán nagyobb kedvvel és lendülettel a kapott tankönyveknek és tanszereknek és a beszélgetésnek köszönhetően... ’Inchallah’ ahogy itt mondják, hamarosan megtudjuk…

Munkánk ezzel most Szenegálban véget ért, már „csak” a tapasztalatok levonása, az új gyerektámogatási program összeállítása, kitalálása van hátra, de ez már otthon történik… holnap kirándulunk, pihenünk és hazaindulunk…